Az alábbi levelet Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszernek, Dr. Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi miniszternek és Kapitány István gazdasági és energetikai miniszternek küldtem el:
Tisztelt Miniszter Úr!
Nemrég egy olyan házaspár keresett meg, akik a várandósság során elveszítették gyermeküket, Emmát. Történetük mélyen megérintett, és arra is rámutatott, hogy a jelenlegi magyar szabályozás több ponton sem nyújt megfelelő támogatást azoknak a családoknak, akik ilyen súlyos veszteséget élnek át.
Engedje meg, hogy két, véleményem szerint indokolt jogszabályi változtatásra tegyek javaslatot.
Elsőként szükségesnek tartom, hogy a szülők – amennyiben ezt kívánják – egyértelmű törvényi felhatalmazás alapján, annak biztosítása és betartatása mellett rendelkezhessenek a magzat földi maradványairól, és lehetőségük legyen saját döntésük szerinti eltemetésére a terhesség 24. hete előtt is. Miközben az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény homályosan fogalmaz, a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény 24. §-ának (4) bekezdése szerint „az elhalt magzat halottvizsgálati bizonyítvány nélkül, a szülő írásbeli nyilatkozata alapján temethető vagy hamvasztható el”. Ennek ellenére az érintett családok beszámolói alapján egyes egészségügyi intézményekben a törvény által biztosított lehetőségről nem kapnak megfelelő tájékoztatást, akár még ezzel ellentétes eljárási szabályokkal találkoznak. Számos család számára a méltó búcsú és a temetés a gyász feldolgozásának fontos része, amely segíti a veszteség elfogadását és a lelki gyógyulást. Több országban az egészségügyi ellátás már biztosít ilyen lehetőséget, tiszteletben tartva a szülők döntését és világnézetét.
Másodikként indokoltnak tartom a Munka Törvénykönyvének és az ehhez kapcsolódó szabályozásnak a felülvizsgálatát annak érdekében, hogy a 24. terhességi hét után bekövetkező magzati veszteség mellett a teljes második trimeszter esetében, a 12. és 24. terhességi hét között bekövetkező magzati veszteség esetén is járjon erre a célra létrehozott fizetett távollét, mindkét szülő számára; és kérem, vizsgálják meg az első trimeszterben, a 12. terhességi hét előtti esetekre alkalmazható arányos bevezetését. A gyermek elvesztése a várandósság bármely szakaszában súlyos testi és lelki megterhelést jelenthet az édesanya és a család számára, ezért indokolt, hogy a jogszabály az anya egészségügyi állapota mellett mindkét szülő gyászát és lelki terheit is figyelembe vegye.
Több nemzetközi példa is rendelkezésre áll: Új-Zéland 2021-ben az elsők között vezetett be a terhesség bármely szakaszában bekövetkező veszteség esetén igénybe vehető, és mindkét szülőt megillető – háromnapos – fizetett távollétet a terhességi veszteséget elszenvedő szülők számára. Az Egyesült Királyság 2025-ben fogadta el azt a szabályozást, amely alapján a 24. terhességi hét előtt bekövetkező terhességi veszteséget átélő szülők számára is biztosított lesz a gyász miatti – minimum egyhetes – távollét, amely az anyát és partnerét egyaránt megilleti. Málta pedig 2026-tól a 22. terhességi hét előtt bekövetkező terhességi veszteség esetén mindkét szülő számára hét munkanap teljes fizetésű külön távollétet biztosít.
Meggyőződésem, hogy e két intézkedés nemcsak jogi, hanem legfőképp emberi szempontból is jelentős előrelépést jelentene. A családoknak ilyen élethelyzetben mindenekelőtt méltányosságra, együttérzésre és kiszámítható támogatásra van szükségük.
Kérem Miniszter Urat, hogy vizsgálja meg a fenti javaslatokat, a jogi lehetőségeket. Bízom benne, hogy ezáltal sikerül olyan szabályozást kialakítani, amely a legnehezebb élethelyzetbe került családok számára is emberséges és méltó segítséget nyújt.
Kérdés vagy feladat esetén készséggel állok rendelkezésre.
Tisztelettel:
Németh Martin
Bük Város önkormányzati képviselője
A várandósság korai szakaszában, a 24. hét előtt átélt magzati veszteség esetén a szülők gyakran falakba ütköznek, ha méltó módon szeretnének elbúcsúzni gyermeküktől. Bár a hazai jogrendszer elvileg lehetőséget ad a temetésre, a gyakorlatban a jogszabályok közötti összehangolás hiánya, a bürokratikus akadályok és a hiányos kórházi tájékoztatás miatt a gyászoló családok jogai súlyosan sérülnek.
A probléma gyökere a két legfontosabb kapcsolódó törvényünk közötti jogharmonizáció hiányában rejlik. Miközben a temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény 24. § (4) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy az elhalt magzat halottvizsgálati bizonyítvány nélkül, a szülő írásbeli nyilatkozata alapján eltemethető vagy elhamvasztható, addig az 1997. évi CLIV. egészségügyi törvény meglehetősen homályosan fogalmaz. Az egészségügyi szabályozás a 24. hét előtti magzati elhalást nem tekinti halva születésnek. Ez a jogi rés lehetőséget ad arra, hogy a kórházak belső protokolljai ne különítsék el egyértelműen a magzatot a humán szöveti maradványoktól, felülírva a temetkezési törvény megengedő szellemiségét.
Mivel a kórházak számára jelenleg nincs törvényben előírt, egységes eljárásrend, a legsúlyosabb gyakorlati problémát a kötelező tájékoztatás teljes hiánya okozza. Bár az állampolgári jogok biztosa (ombudsman) korábban már kifejezetten kimondta, hogy az elhalt magzatok egészségügyi hulladékként való kezelése tilos, és a jogszabályok a temetésüket írják elő, a mindennapi gyakorlatban a szülők nem kapnak erről információt.
A traumatizált, sokkos állapotban lévő családokkal a legritkább esetben közlik a beavatkozások előtt, hogy joguk lenne egyéni nyilatkozatot tenni és kikérni a magzatot.
Míg a jogi szabályozás elméleti kérdésnek tűnhet, az állami egészségügyben érintett családok beszámolói rávilágítanak, hogy a gyakorlatban a perinatális veszteséget átélő szülők gyakran méltatlan és traumatizáló körülmények közé kerülnek. Az egyik legfájdalmasabb rendszerszintű probléma, hogy az idő előtt elvetélt vagy indukált vetélésre kényszerülő nőket sok intézményben a mai napig egy szobába fektetik a frissen szült, egészséges babájukat szoptató kismamákkal.
Miközben az édesanya éppen a saját magzata elvesztését gyászolja, kénytelen a beszűrődő babasírást hallgatni, ráadásul a szigorú belső szabályzatok vagy a látogatási korlátozások miatt sokszor a partnerük sem lehet jelen, hogy lelki támaszt nyújtson a vajúdás és a kötelező műtéti beavatkozások nehéz óráiban.
A közvetlenül a szülés utáni pillanatok szintén súlyos kegyeleti és emberi jogi kérdéseket vetnek fel. A kórházi dolgozók részéről általános reflex, hogy a halott magzatot azonnal elviszik, és nem engedik megmozdítani vagy megölelni a szülőknek, sokszor azzal a téves magyarázattal elintézve, hogy „jobban járnak, ha nem látják”.
Bár a kutatások és a perinatális gyásztanácsadó szakemberek egyértelműen alátámasztják, hogy a magzat megtekintése, a kéz- és talplenyomatok készítése vagy egy apró tárgyi emlék megőrzése kulcsfontosságú lenne a veszteség feldolgozásában, a szülőknek ma hosszas kérleléssel vagy szinte harccal kell kivívniuk, hogy egyáltalán láthassák elhunyt gyermeküket. Az empátia hiánya a személyzet leterheltségéből és frusztrációjából is fakad, így előfordul, hogy a magzatot érzéketlen orvosi szakkifejezésekkel illetik, a gyászoló anyát pedig hisztisnek bélyegzik, ami még mélyebb pszichés sebeket ejt.
Ha a család nem ismeri eleve a temetkezési törvény speciális passzusát, és nem tiltakozik aktívan, a magzat maradványai a kórház általános, belső protokollja szerint automatikusan a közös, sokszor jelöletlen intézményi hamvasztásba vagy eljárásba kerülnek. Ezzel a szülők végleg elveszítik a lehetőséget, hogy saját maguk, a saját rituáléik szerint vegyenek búcsút a gyermeküktől.
Még abban az esetben is, ha a szülő felkészült és kifejezetten kéri a magzat kiadását, kaotikus intézményi falakba ütközik. Országosan nincsenek egységes formanyomtatványok, így kórházanként változik, mit fogadnak el. Egyes egészségügyi intézmények pedig saját belső szabályzatukra hivatkozva egyszerűen visszautasítják a szülőket.
A hazabocsátás után a családok magukra maradnak a traumával, miközben a statisztikák szerint minden ötödik nő még egy évvel a veszteség után is súlyos pszichés zavarokkal küszködik. A társadalmi tabuk miatt a környezet sokszor nem tud mit kezdeni a helyzettel, és a jó szándékúnak szánt, de valójában sértő közhelyekkel – mint az „úgyis fiatal vagy még” vagy „ennek így kellett lennie” – csak fokozzák a szülőkben felerősödő bűntudatot.
Habár a korábbi kormányzat az elmúlt évtizedekben folyamatosan családbarátnak titulálta magát, a hazai munkajogi szabályozásból mégis teljesen kimaradt a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő, magzati veszteséget elszenvedő szülők valódi támogatása.
A gyermek elvesztése a várandósság bármely szakaszában olyan súlyos testi és lelki megterhelést jelent, amely megbénítja a családot, a jelenlegi rendszer mégis mélyen igazságtalanul és ridegen kezeli ezt a helyzetet. Különösen szembetűnő ez az ellentmondás, ha megnézzük a határidőket: miközben az orvostudomány szerint a teljes második trimeszter a 13. héttől egészen a 27. hét végéig, azaz a 28. hét kezdetéig tart, a magyar jogalkotás önkényesen kettévágta ezt az időszakot a 24. terhességi hétnél.
Jelenleg a Munka Törvénykönyve és a kapcsolódó szociális jogszabályok kizárólag abban az esetben biztosítanak 6 hetes szülési szabadságot (CSED-et) az édesanyának, ha a veszteség a betöltött 24. terhességi hét után következik be, vagy ha a magzat kora nem állapítható meg pontosan, de a súlya eléri az 500 grammot, illetve a hossza a 30 centimétert.
Amennyiben a tragédia ezen határok alatt – vagyis a biológiai értelemben vett második trimeszter jelentős részében, a 12. és 24. terhességi hét között – történik, az anyák semmilyen államilag garantált gyászszabadságra nem jogosultak. A kórházból való elbocsátás után szinte azonnal vissza kellene térniük a munka világába, hacsak a háziorvosuk nem veszi őket normál betegszabadságra vagy táppénzre, ami nemcsak megalázó anyagi kiesést jelent, de adminisztratív teherként is a családra nehezedik.
Kezdeményezésünk célja, hogy a hazai szabályozás végre túllépjen a rideg fizikai paramétereken vagy a mesterségesen meghúzott jogi határvonalakon, és valódi védelmet nyújtson a szülőknek a gyász legnehezebb időszakában. Javasoljuk, hogy a várandósság 12. és 24. hete közötti veszteség esetén – függetlenül a magzat súlyától vagy méretétől – a törvény biztosítson alanyi jogon járó, fix időtartamú fizetett távollétet, amely az édesanyát és az édesapát egyaránt megilleti.
Ezzel párhuzamosan indokoltnak tartjuk, hogy a jogalkotó vizsgálja meg egy ezzel arányos, néhány napos fizetett szabadság bevezetésének lehetőségét az első trimeszterben, a 12. hét előtt bekövetkező korai vetélések esetére is.
A perinatális gyász nem válogat a terhességi hetek és fizikai méretek között, így a társadalomnak és a jogalkotóknak is biztosítaniuk kellene a tiszteletet és a minimális időt a trauma első napjainak feldolgozására.
Nem a magyar kezdeményezés az első a világon, amely felismeri a korai magzati veszteséget elszenvedő szülők támogatásának fontosságát, hiszen az elmúlt években több országban is konkrét jogszabályi változások születtek ezen a téren. Új-Zéland 2021-ben az elsők között vezetett be olyan szabályozást, amely a terhesség bármely szakaszában bekövetkező veszteség esetén igénybe vehető, háromnapos fizetett távollétet biztosít a terhességi veszteséget elszenvedő szülők számára, és ez a jogosultság mindkét szülőt egyaránt megilleti.
Európában is jelentős lépések történtek a gyászoló családok védelmében. Az Egyesült Királyság 2025-ben fogadta el azt a szabályozást, amely alapján a 24. terhességi hét előtt bekövetkező terhességi veszteséget átélő szülők számára is biztosított egy gyász miatti, minimum egyhetes távollét, amely az anyát és partnerét egyaránt megilleti.
Ezt követően Málta a 2026-os évtől kezdődően vezeti be azt a rendszert, amely szerint a 22. terhességi hét előtt bekövetkező terhességi veszteség esetén mindkét szülő számára hét munkanap teljes fizetésű külön távollét áll rendelkezésre.
Április végén kértem tájékoztatást a Bükön használt anyagokról, valamint lakossági megkeresés miatt jeleztem, hogy a Jókai utca potenciális érintettsége okán mérésre van szükség. A hivatal gyors és alapos munkája ellenére a Kormányhivatal nem reagált Bük kérésére, így az önkormányzat más módon jutott mérési eredményekhez. Augusztus 3-án beszámoltam a képviselő-testületnek az azbeszt ügyben szerzett információimról, tapasztalataimról, valamint kértem, hogy érintettség esetén az elszállítás opcióját válasszuk, amely az egyetlen biztos és hosszú távú megoldás.
Bár a szállítólevelek nagy része is csak a településeket jelöli, az érintett útszakaszt nem, ahol az anyagot felhasználták, mégis jóval nagyobb bizonyító erővel bírnak, mint az egyszerű nyilatkozatok. Fontosnak tartom, hogy az ebből fakadó bizonytalanság ne legyen se pánik, se hamis megnyugtatás forrása. Az ilyen és ehhez hasonló esetek elkerülése érdekében javaslattal fordultam a hivatalba lépő élő környezetért felelős miniszterhez, a terület- és vidékfejlesztési miniszterhez, valamint minden érintett hatóság felé, sürgetve, hogy a mérési vizsgálatok állami támogatása mellett változtassák meg a jelenlegi szabályozást, és kötelezzék az építési vállalkozókat, fuvarozókat arra, hogy az építési anyagok beszerzéséhez kapcsolódó dokumentációkat pontosan vezessék, azokat visszakereshetően megőrizzék, és tiltsák azok megsemmisítését, hogy azok hosszú távon is ellenőrizhetők maradjanak, kellőbizonyítással bírjanak.
Bük városában három azbesztgyanús anyaggal takart közterületi helyszínen történt laborvizsgálat és kiporzás-vizsgálat:
1) Mezőgazdasági út (külterület 0252 helyrajzi szám): Bereki út, az Acsádi útról leágazó út
2) Jókai utca padkája (belterület 115 helyrajzi szám)
3) Nagy Pál utcai tanári parkoló (belterület 722 helyrajzi szám)
Augusztus 17-én – többek között a mérést végző cégnél – ismét érdeklődtem a vizsgálati eredményekről, amelyek végül másnap, augusztus 18-án megérkeztek. Az eredmények szerint a mezőgazdasági út burkolata tartalmaz csekély mennyiségű azbesztet, a szervetlen szállórost-koncentráció a határérték egyötödét sem éri el. Ugyanez a helyzet a Nagy Pál utcai tanári parkolóban. Mivel a Jókai utca padkájánál a szervetlen szállórost-koncentráció az egészségügyi határérték hétszerese volt, a veszély azonnali elhárítása érdekében a polgármester elrendelte a Jókai utca padkájának haladéktalan eltávolítását és a biztonsági és munkaegészségügyi protokollt maximálisan betartva az anyag a kijelölt hulladékdepóba, Harasztifaluba történő szabályos és dokumentált elszállítását. Ezzel az azbesztveszélyt ezen a közterületen megszüntettük.
Még a fenti, augusztus 18-ai eredmények megérkezése előtt, augusztus 17-én ismét a képviselő-testülethez fordultam, levélben jelezve, hogy kiporzás-vizsgálat eredménye fontos, de nagyban függ az időjárási körülményektől és a forgalomtól, így a lehető legrosszabb eshetőséget kell figyelembe venni.
Mivel az azbeszt esetében nincs biológiailag teljesen biztonságos vagy zéró kockázatot jelentő küszöbérték, csak technikai-statisztikai minimumról beszélhetünk, az augusztus 19-i képviselő-testületi ülésen is azt képviseltem, hogy szállítsuk el az azbesztes kőzeteket, amelyek porózussága folyamatosan romlik az idő múlásával. A forgalmas Jókai utca után az iskola most nem használt parkolója is prioritást élvez – a terület miatt a képviselő-testület határozata alapján a hivatal felvette a kapcsolatot az érintett vállalkozóval. A testületi ülésen egy újabb mérést kértem a Feketeúti-dűlő esetében, kérdéseket tettem fel az elszállítások ismert és várható költségeiről, továbbá jeleztem, hogy pályázzunk ezek visszatérítésére a kormány által bejelentett dedikált alap létrejöttekor.
Az ülésen megköszöntem a polgármester, a képviselő-testület, valamint a hivatal dolgozóinak hozzáállását mind az azbeszt veszély feltérképezése, mind annak megoldása kapcsán. Bár ez volna a természetes, az ellenpéldák miatt volt miért kiemelni. Köszönöm a lakosság higgadt, értő és támogató hozzáállását!
2026. augusztus 6-án levelet írtam Magyarország Kormányának az azbesztveszély miatt, megfogalmazva többek között, hogy az országos azbeszttérkép elkészítése, valamint a problémán rontó lépések (pl. kalcium-kloridos beavatkozások) elkerülése érdekében szükség volna egy országos azbesztügyi akciócsoportra, egy kormánybiztosra, amely segíti és felügyeli az önkormányzatok munkáját, hiszen láttuk már “A cápa című” filmben és láttuk már Burgenlandban is, amikor a helyi gazdasági érdekek felülírják a való veszélyhelyzetet.
Bár a szállítólevelek nagy része is csak a településeket jelöli, az érintett útszakaszt nem, ahol az anyagot felhasználták, mégis jóval nagyobb bizonyító erővel bírnak, mint az egyszerű nyilatkozatok. Fontosnak tartom, hogy az ebből fakadó bizonytalanság ne legyen se pánik, se hamis megnyugtatás forrása. Az ilyen és ehhez hasonló esetek elkerülése érdekében javaslattal fordultam a hivatalba lépő élő környezetért felelős miniszterhez, a terület- és vidékfejlesztési miniszterhez, valamint minden érintett hatóság felé, sürgetve, hogy a mérési vizsgálatok állami támogatása mellett változtassák meg a jelenlegi szabályozást, és kötelezzék az építési vállalkozókat, fuvarozókat arra, hogy az építési anyagok beszerzéséhez kapcsolódó dokumentációkat pontosan vezessék, azokat visszakereshetően megőrizzék, és tiltsák azok megsemmisítését, hogy azok hosszú távon is ellenőrizhetők maradjanak, kellőbizonyítással bírjanak.
A levél:
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Kormánytagok!
Tavasz óta szorosan követem az azbesztveszély eseményeit, valamint több közérdekű adatigényléssel járultam hozzá a lakosság és az önkormányzatok tájékoztatásához, a veszély feltérképezéséhez, így számos önkormányzat és civil csoport mellett kapcsolatban vagyok környezetvédőkkel, fuvarozókkal és bányaiparban dolgozókkal is.
Az üggyel tágabb pátriám érintettsége és saját településem potenciális érintettsége mellett többek között éppen amiatt kezdtem el foglalkozni, mert a hozzám eljutott információk alapján egyes önkormányzati vezetők és/vagy vállalkozók, tartva attól, hogy esetleg korábbi jóhiszemű ténykedésük ellenére is érintettséget okoztak településeiken, ennek kiderülése pedig népharaghoz vezetne, a probléma eltussolásában érzik érdekeltnek magukat.
Problémát jelenthet az is, hogy helyi gazdasági érdekek – például turisztikai és vendéglátóipari szereplők – olyan nyomást gyakorolhatnak egy-egy település vezetésére, amely nemhogy nem motiválja őket az azbeszttérkép lelkiismeretes elkészítésére, hanem éppen ellenkezőleg.
A fentiek miatt is kérem, fontolják meg egy azbesztügyi akciócsoport felállítását, egy azbesztügyi kormánybiztos kijelölését, segítve és felügyelve az önkormányzatok munkáját, hogy a kormány és a magyar társadalom pontosabb képet kaphasson arról, hány magyarországi település, mely területek érintettek az azbesztveszélyben. Úgy gondolom, a minisztériumok jelenlegi átadás-átvételi állapotai és egyéb feladatai mellett mind a problémamegoldás hatékonyságát, mind pedig annak számonkérhetőségét segítené egy ilyen döntés.
Kérem, a már ismerten érintett területeken támogassák állandó mérőpontok kihelyezését, továbbá sürgessék az eddig elvégzett mérések átlátható közzétételét, a mérési folyamatok során a hatóságok és az önkormányzatok közötti kommunikáció javítását.
Tisztelettel,
Németh Martin
Bük Város önkormányzati képviselője
(A fenti levelet a Miniszterelnökség mellett az Élő Környezetért Felelős Minisztérium, a Vidékfejlesztési Minisztérium, valamint az Egészségügyi Minisztérium címére is elküldtem.)
2026. május 7-én közérdekű adatigénylést nyújtottam be a NAV-hoz, hogy az EKÁER (Elektronikus Közúti Áruforgalom Ellenőrző Rendszer) adatokat alapján nyilvános, minden helyi polgár számára megismerhető legyen, hogy mikor, hova és mekkora szállítmány érkezett az azbesztszennyezéssel érintett bányákból.
Megkaptam a választ a NAV-tól a közérdekű adatigénylésre, és most közzéteszem a több mint 250 települést tartalmazó listát, valamint két interaktív térképet, amelyen jól átlátható, hogy 2015 és 2026 között mely hónapban, mely településre, mekkora szállítmány érkezett a 2517-es vámtarifaszám alá tartozó anyagokból az adatigénylésben szereplő négy bányát (Badersdorf, Bernstein, Pilgersdorf, Rumpersdorf) tekintve. valamint két interaktív térképet, amelyeken átlátható, hogy 2015 és 2026 között mely hónapban, melyik településre, mekkora szállítmány érkezett a 2517-es vámtarifaszám alá tartozó anyagokból az adatigénylésben szereplő négy bányát tekintve.
Kiemelten fontos tudatosítani, hogy a listán szereplő, leválogatott EKÁER-adatok az azbesztszennyezéssel érintett anyagok és települések pontos meghatározására nem alkalmasak, azok önmagukban csak az árumozgásokat bizonyítják.
Az adatok a bányából történő kiszállítás utáni első célállomást tartalmazzák, vagyis ha ez egy kereskedő telephelye, az innen történő kiszállítások új településéket is érinthetnek.
Ismerve a lerakási települést és a hónapot, a potenciális érintettek számára a lista segíthet visszafejteni a környezetükben használt anyag eredetét, behatárolni a szükséges vizsgálatok körét.
Levélben kértem az érintett szerveket, hogy kérjék ki, és tegyék közzé a pontos lerakási helyeket, elősegítve a lakosság tájékozódását. Május 22–én újabb közérdekű adatigénylést nyújtottam be, amelyben a rohonci bányával kapcsolatos EKÁER-adatokat kértem ki; most ezeket is közzétettem.
A térképek, a településkereső, valamint az szállítási ábra Kövér Miklós munkái. Köszönet neki!
A fejleményekről a közösségi oldalaimon, valamint a martinkepviselo.hu oldalon tájékozódhatsz.
Januárban robbant a hír, miszerint Ausztria mellett Magyarországon, benne szűkebb otthonunkban, Vas megyében is súlyos azbesztveszély van. Márciusban tájékoztattak az Oladi Platón történő azbesztmérésről, a kormányhivatal áprilisban pedig megkezdte az önkormányzatok felmérését, igazolások bekérését. Tudomásomra jutott, hogy több település tekintetében az önkormányzat a vállalkozó által kiadott nyilatkozattal próbálja meg igazolni az építési anyag eredetét. Sajnos felmerül a gyanú, hogy – akár az önkormányzattal együttműködve – a nyilatkozatban a hivatalos mérés elkerülése érdekében olyan osztrák bányát jelölnek meg, amely nem érintett a szennyezésben. Vannak vállalkozók, akik a hivatalos szállítólevelet nem tudják – vagy nem akarják – az önkormányzatok részére átadni, mondván már kiselejtezték őket, miközben azon pontosan látszódna a szállítási útvonal.
Bár a szállítólevelek nagy része is csak a településeket jelöli, az érintett útszakaszt nem, ahol az anyagot felhasználták, mégis jóval nagyobb bizonyító erővel bírnak, mint az egyszerű nyilatkozatok. Fontosnak tartom, hogy az ebből fakadó bizonytalanság ne legyen se pánik, se hamis megnyugtatás forrása. Az ilyen és ehhez hasonló esetek elkerülése érdekében javaslattal fordultam a hivatalba lépő élő környezetért felelős miniszterhez, a terület- és vidékfejlesztési miniszterhez, valamint minden érintett hatóság felé, sürgetve, hogy a mérési vizsgálatok állami támogatása mellett változtassák meg a jelenlegi szabályozást, és kötelezzék az építési vállalkozókat, fuvarozókat arra, hogy az építési anyagok beszerzéséhez kapcsolódó dokumentációkat pontosan vezessék, azokat visszakereshetően megőrizzék, és tiltsák azok megsemmisítését, hogy azok hosszú távon is ellenőrizhetők maradjanak, kellőbizonyítással bírjanak.